Ha az ember áthajt Érden, a 6-os út és a modern felüljárók betonrengetegében, könnyen átsuhan a tekintete a múlt egyik legkülönlegesebb épülete felett. Pedig ott áll, dacolva a forgalom zajával és az évszázadok közönyével: a csonka torony, Hamza bég minaretje. Ez a kőoszlop nem csupán egy műemlék; egy letűnt világ utolsó hírmondója, amely a török hódoltság másfél évszázadának mementójaként magasodik a város fölé.
A 17. században járunk. Érd ekkor még nem az alvóvárosok csendes életét éli, hanem a Budára vezető hadiút egyik legfontosabb állomása. A minaret mellett állt Hamza bég dzsámija és a szeráj, a pihenőhely, ahol a megfáradt utazók és katonák szálltak meg. Képzeljük el a pillanatot: a nap lebukik a Duna mögött, a levegőben kávé és keleti fűszerek illata keveredik, és a müezzin tiszta hangja felcsendül a körerkélyről. „Allah akbar” – zengte a hang a völgyben. A torony anyaga, a sóskúti mészkő, magába szívta az időt. Ha ma felkapaszkodunk a szűk, sötét csigalépcsőn, a tetőre érve furcsa kettősség fogad: alattunk a 21. század lüktet, de a kövek hűvösét tapintva egy pillanatra megáll az idő.
Fotó: Wikipedia
